Ha vannak közös gyerekek, akkor pedig elengedhetetlen, hogy rendszeresen kommunikáljanak egymással. Hiába segítenek a barátok, a család, ők nem objektív szemlélői ennek az élethelyzetnek. Mindannyian ilyen, vagy olyan mértékben  benne vannak  a szituációban. Amikor megoldási lehetőségeket ajánlanak (a legnagyobb jóindulattal!), akaratlanul is beleszövik a saját tapasztalataikat, a saját elvárásaikat, a saját egyéniségüket...

Egy válás után rengeteg a bizonytalanság, a kérdés. Még abban az esetben is, ha nagy vonalakban sikerült megegyezni.

• Hogyan fog működni az új rendszer?
• Hogyan fogják érezni magukat a szülők?
• Milyen gyorsan és hogyan lépnek rendezik az érzelmeiket és
• Hogyan fognak reagálni a gyerekek az új életükre?
• Hogyan működtethető a logisztika?

Megoldás lehet egy külső, független személy bevonása. Miért?

Az esetek többségében kiderül, hogy a társak már a kapcsolat legelején sem tudták őszintén megosztani egymással a gondolataikat. Miért? Mert meg kellett felelni az elvárásoknak, (egymásnak, a szülőknek, a másik szüleinek, a barátoknak, az álmoknak stb.), mert nincs közös terv, csak úgy megtörténtek a dolgok. Vagy a tervek csak az egzisztenciális kérdésekre korlátozódtak.

 Az első időszakban lehet, hogy még viszonylag súrlódás mentesen teltek a hónapok, de folyamatosan változtak a párt körülvevő szituációk. (egy gyerek, több gyerek, meddőség, költözés, építkezés, betegség, idős szülők, munkahelyváltás, munkanélküliség stb) Egyre több olyan helyzet jön, amikor fokozott szükség lenne a folyamatos, egymást megértő, a saját igényeinket pontosan leíró kommunikációra.

Mi a "klasszikus történet"? Lehet, hogy elindulnak ezek a beszélgetések, de mindig egy bizonyos forgatókönyv szerint folynak le:

Az esetek többségében mindkét fél dédelget múltbéli sérelmeket.  Ezek, egy egyébként is feszült hangulatú vitában elemi erővel törtek utat maguknak. Ilyenkor az éppen hallgató fél sem volt képes az eredeti problémára koncentrálni, hanem a saját gondolataival, érzelmeivel volt éppen elfoglalva. Így indult el az egymás mellett elbeszélés. Meghallgatta, de nem értette meg a másikat, vagy félreértette.

Ezek a szituációk gyakran értek véget a társ minősítésével, vagy a távozással. Nagyon rossz megoldás, ha egy-egy ilyen beszélgetés után, egyik fél a másikat a hallgatással bünteti.  Sokan nem is tudják, hogy ilyenkor a verbális agresszió egyik formáját alkalmazzák. Nő a feszültség, és egyre gyakoribbá válnak a veszekedések. Egyre apróbb dolgok képesek vitákat generálni.

Hogyan segít egy mediátor? Mi történik egy ülésen?

A feladat ilyen esetben kettős: egyrészt tükröt kell tartani, hogy a pár tagjai meglássák benne a saját helyzetüket, másrészt lehetőséget kell biztosítani a nyílt kommunikációra.

Mindkét fél lehetőséget kap arra, hogy elmondja a gondolatait, érzéseit, kéréseit a párjának. Amíg az egyik fél beszél, addig a másiknak végig kell őt hallgatnia. Nem csak csöndben kell ülnie, ha a társa befejezte mondandóját, akkor  össze is kell foglalnia a hallottakat. Így könnyen kiderülhet, hogy számára bizonyos dolgok egészen mást jelentenek. Gyakran egymással már hosszú ideje együtt élőknél sincs meg ez a közös értelmezési tartomány. Először tisztázni kell ezeket a félreértéseket.

A beszélgetés ilyenkor strukturált, nem fajul parttalan vitába, személyeskedésbe.

A fókusz végig a gyerekeken és a megoldáson marad.