"Attól rettegek a legjobban még harmincéves koromban is, hogy mi fog történni, ha anyám és apám egy légtérbe kerülnek. Ez normális?

8 éves voltam, amikor elváltak. Eléggé kiakadtam,  aztán valahogy kialakultak a dolgok. Anyámmal maradtam, és a hétvégeket meg a nyaralásokat töltöttem apámmal. Egyetlen dologra kellett vigyáznom, hogy ők ketten ne találkozzanak. Amíg kicsi voltam ezt úgy oldották meg, hogy apát a szomszéd ház előtt vártam és ott is köszöntünk el, amikor hazahozott. Volt néhány eset, amikor elkerülhetetlen volt, hogy összefussanak, akkor garantált volt a balhé. Utáltam.

Most itt állok az esküvőm előtt, nekem fontos ez a nap. Tudom, hogy nekik is! A barátaim persze folyamatosan nyugtatnak, hogy majd megoldjuk, majd segítenek. Szerintük nem lesz gond. De én ismerem őket! Mint két szunnyadó tűzhányó. Pedig mindketten találtak párt, akikkel láthatóan jól megvannak. Miért nem tudnak már lapozni? Olyan hosszú idő telt már el. Ja, és persze ha elengedem a fantáziámat, akkor már előre szoronghatok az unokák keresztelőjén, szülinapján stb."

A fenti történet sajnos, nem egyedi eset. Jól illusztrálja azt a szituációt, amikor az elvált szülők még hosszú évek múlva sem dolgozták fel a válást. Látszólag minden a helyére került, mindketten új életet kezdtek, de valójában minden találkozás újra generálja a régi feszültséget.  Ez senkinek sem jó, sem a szülőknek, akiket rángatnak az érzelmeik, sem a gyerekek, akik minden egyes találkozás előtt szoronganak. Az együtt-nevelés (co-parenting) egy olyan együttműködés a szülőtársak között, amely segít a gyerekekkel kapcsolatos kérdéseket megoldani. De emellett van még egy bónusz tulajdonsága is! A szülőtársak folyamatosan tartják egymással a kapcsolatot. Elkerülhetetlenek a telefonbeszélgetések, alkalmanként a személyes találkozások.

A statisztikák szerint azok a volt párok, akik rendszeresen találkoznak, és beszélnek egymással hamarabb fel tudják dolgozni a történteket, és hamarabb tudnak új fejezetet nyitni az életükbe. A későbbiekben a személyes találkozások kevésbé viselik meg őket.

Szemben azokkal, akik úgy váltak külön, hogy teljesen kizárták egymást az életükből. Rájuk nagyobb hatással vannak azok az alkalmak, amikor ismét találkoznak. Különösen, ha a kapcsolatuk gyászmunkáját még nem végezték el.

Minden kapcsolatot, ami véget ér, el kell gyászolni. A válás lelki feldolgozásának is megvannak a szakaszai (tagadás, sokk, hullámvasút-alkudozás, depresszió, elfogadás),  ezt  nem szabad, és nem is lehet  megspórolni.

Mit szólnál, ha a te gyerekeid is miattatok aggódnának a legjobban életük fontos eseménye előtt?